A mi sítáborunk

"A mi sítáborunk" idén is rekord gyorsan, rekord létszámmal telt be. Hogy miért? Egy sítáboros elmondásából talán jobban megértitek, mint az én eddigi beszámolóimból. Ma mondta nekem Panna, hogy írt egy megemlékezést kedvenc iskolai programjáról. Megkértem ossza meg velem, had olvassam el. Nagyon meghatott, nagy örömmel töltött el! Ezért megéri a sok fáradtság, és a nehézségek is mindjárt feledésbe merülnek!  Engedélyével most megosztom veletek!

A mi sítáborunk 

     Várom már a készülődést, hogy minden este felvegyem a sícuccot, csak a feeling miatt. Vasárnap korán kelek, kinézek az ablakomon, és hatalmas hó van. Valamelyik áruház parkolójába begördül a busz, mi pedig a helyekért tolongva startolunk az ajtónál. Már az odaúton fáj a hasunk a sok nevetéstől, s a hangulat csak fokozódik, amikor meglátjuk az erdőt, ami után már szeretett szállásunk, a Chata Zbojska kéménye emelkedik ki a fenyőrengeteg közül. Mónika néni hangja megszólal a hangosbemondóban, és már a szobabeosztásoknál tartunk. Aztán Joe bácsi elkiáltja magát: Hali-hali-hóóóóó! Az öreg, tapasztalt  sítáborosok tudják már a választ: Síelni jóóóóó!! S tőlünk zeng egész Szlovákia. Berendezkedésünk után rögtön megszálljuk a társalgót, és a ping-pong asztalt. Ki a papucsával, ki az ott talált ütővel játszik. Azok a vacsik, ahol csak kevés levest eszünk, és a takarodó utáni halk pusmogások a takarók alatt.

     Másnap megkezdődik a síelés. Abban az évben először felállok a sílécemre, kezembe veszem a botomat, és irány a felvonó! Lenézek a pályára. Akkor végem. Ott állok fent, előttem a végtelen fehér köd, és az erdő. A havon megcsillan a nap, és száguldunk lefelé. Délutánonként átfagyva ülünk be a melegedőbe, három tál sültkrumpli társaságában. A szállásra visszaérve a vacsoráig szabadfoglalkozás van. Ami nekünk nevetésből, nevetésből, csikizésből, és még több nevetésből áll. Elmaradhatatlan a jellegzetes sítáboros fél narancs. Pótvacsikor ezeket szürcsöli mindenki a társalgóban, meg persze az otthonról hozott sütiket, finomságokat.

     A második reggel álmos fejjel szemezünk a hidegtállal, ám először mindig a forró tea, hogy egy kis élet legyen bennünk. Fél órával később viszont már túl sok van belőlünk, tanáraink örömére. A nap hátralévő részében síelünk. Beülünk ebédelni a melegedőbe, s megosztjuk egymással az addigi élményeinket. Aztán vissza a pályára! Délutánra már mindenhol sílécnyomok, s ezek kicsit 

nehezítenek az irányításon, ám ez minket nem rettent vissza. Esetleg egy esés, és irány tovább. Miután visszaérünk Zbojskára, összeszedjük magunkat, átöltözünk, és bevetjük magunkat a társalgóba. Mónika néni mindig vicces játékokat tanít, s ezzel is csak növekszik a hangulat. Hegyet mászunk, lovagolunk, énekelünk, összemérjük, kinek a kisujja a nagyobb J. Kedd este, már nem csoda, ha elnyom minket az álom, s már nem suttogunk izgatottan a másnapról.

     Szerda reggel, valakit már nyitott szemmel, valakit még legnagyobb álmában ér el az ébresztő. A kedvencünk a zenére kelés ;). Ezen a napon, akik már igazán jól síelnek, elmehetnek Chopokra, Szlovákia legnagyobb sípályarendszerére. A többiek pedig hagyományosan maradnak Tálén. Erőtlenül sétálunk be a kapun, lábunkon a síbakanccsal, kezünkben a lécekkel és botokkal, fejünkön a sisakkal, hátunkon a hátizsákkal. Mondhatni teljes harci díszben J. Ilyenkor jóval kevesebben vagyunk, ezért kisebb csoportokban is síelhetünk. Ezt nagyon élvezzük, mivel barátainkkal mehetünk, és a megadott pályákon amerre szeretnénk. Délben szokásosan nevetve falatozunk. A szálláson, ha van rá lehetőség, beüzemelik a medencét, és a szaunát. Ez is egy jó program J. Mindenki mást csinál. Kinek mihez van kedve. Szoktunk társasozni, kártyázni, ilyenkor nekem különösen a SOLO kártyajáték jut eszembe. Valaki éppen térerőt keres, hogy helyzetjelentést tegyen otthon. Páran a szobában beszélgetnek. A kicsik szokásuk szerint pörögnek, és fel-alá futkosnak. Vacsoránál már tűkön ülve várjuk, hogy sorra kerüljünk (nekem személy szerint a knédli a kedvencem J).

     Másnap már újra a szép nagy létszámunkkal csúszkálunk. Így már mehetünk a fekete pályára is, mivel oda tanári felügyelettel szabad csak mennünk. Az erdős része a legjobb. Kanyarogva megyünk, libasorban, ám tempósan a fák között. Ezen a délután, hazajövet Táléról, nagy örömünkre megállunk vásárolni. Megszálljuk a Billát, és bevásárlókocsival rohangáló gyerekektől nyüzsög az egész bolt. Jöhetnek a Fidorkák, és Deli csokik, hiszen ezeket itthon nem lehet kapni. Minden, ami csak belefér, a vaníliás kólától elkezdve a nutelláig. S csodálkozunk, hogy a szálláshoz vezető úton miért émelyeg a gyomrunk. Persze, azért hagyunk otthonra is J. Most így a nutellával kapcsolatban, elmesélek egy tavalyi történetet. Igencsak későn indultunk el a boltból, ezért a buszúton véletlenül pár percre „csukva maradt a szemem”. Mire felébredtem, mindenki rajtam nevetett. Mint kiderült, amíg aludtam, a Verita két csíkot rajzolt az arcomra nutellával, és mi lettünk a nutella indiánok. Az utazások mindig jó hangulatúak voltak, és sokat nevettünk. Valaki kártyázott, egy társaság beszélgetett, páran zenét hallgattak. Mi a tájat bámultuk. Mindenhol hó. S amint átmentünk a határon, nagy ujjongásban törtünk ki. Közben a tanárok sütiket kínáltak körbe a buszban.

     Visszatérve csütörtökre, este megtörténik az újak beavatása!JAzt nem fogom leírni, miből áll, hiszen ez hétpecsétes titok a kezdők számára. Az esemény után szokott elhangzani az idei sítábor zárómondata. S ilyenkor tudatosul bennünk, hogy ez már az ötödik esténk szeretett táborunkban, és holnap ilyenkor már a hazaúton ülünk.

     Eljön az utolsó nap. Reggel, Joe bácsi fényképezővel a kezében indul útnak. Hahahaa J. Ilyenkor születnek a sztárfotók ;). Félálomban, álmos fejjel, és összeborzolt hajjal vicsorítunk a kamerába. Bőröndökkel együtt, elindulunk Táléra. Az idő gyorsan megy, mi meg csak rójuk a köröket. S hirtelen már a melegedőben ebédelünk. A pihenők közben fényképezünk, csak hogy minél több emlékünk legyen. És azért, mert tudjuk magunkról, hogy felejtünk. S ebbe nem tudunk beletörődni. Ahogy abba sem, hogy minden pillanat csak egyszer történik meg az életünkben, és akármennyire is szeretnénk, nem lehet visszajátszani a régebbi időket. Épp ezért fényképezzünk minél többet, és nevessünk töménytelen mennyiségben. De eljön a pihenő vége is. S már az utolsó körre visz fel a felvonó. Miközben megyünk, sok mindenen elgondolkozok.

Átgondolom ezt a mi kis egy hetünket. Mennyit nevettünk, síeltünk, és mindezt milyen jó közösségben. Kitárjuk a karunkat, a szél erősen fúj, a hópihék szállingóznak. Egymásra mosolygunk a többiekkel. Mehet a verseny! És nem az a lényeg, hogy te győztél, vagy ő, vagy én. Itt nem ez a fontos. 

     A sítábornak minden perce már egy apró kis öröm. Vasárnap reggel fél 8 óta, ahogy kilépek az ajtón bőrönddel és a sífelszereléssel, egészen addig, amíg péntek este 11 óra körül, már az autóból nézem távolodva a buszt. Sőt, még a morzsapartik is, amik a megmaradt sütik elfogyasztására szolgálnak. Ez a sulis nagyszünetekben szokott megtörténni, s ilyenkor együtt, nevetve visszaemlékezünk. Ráadásul, azoknak a diáktársainknak kéne örülnünk, akiket nem láttunk egy hétig, ám ez pont fordítva van. Amint az iskolában meglátunk egy sítáborost, mosolyogva ölelgetjük egymást. J

     Nekünk a sítábor nem csak egy sima tábor, vagy nem csak egy sima hét, amikor nem kell folyamatosan tanulni. Annál sokkal több. S ezt nem érthetik azok, akiknek nincs meg ez az élmény. Ezt nem lehet így egyszerűen elmagyarázni. Ezt érezni kell.

S ennek a hiánya, egy részem hiánya lenne.

                                                                                  Schmidt Panna

                                                                                            8.b

Köszönöm Panna ezt a szép beszámolót! :)